Vaskó Tamás kiállítása

Fotókiállítás
Megnyitó ünnepség: május 15. péntek 16 óra
Kiállítást megnyitja: Németh Árpád festőművész
Helyszín: Kávézó Galéria
Vaskó Tamás, nemzetközi díjjal is kitüntetett fotóriporter, tényfeltáró újságíró, az itthoni urbex fotózás egyik első, meghatározó alakja.
Az urbex („urban exploration”) fotózás egy hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő hobbi, vagy talán inkább szenvedély. Lényege, hogy a kalandvágyó illető elhagyatott épületeket, például laktanyákat, kórházakat, börtönöket, gyárakat és egyéb érdekes történeteket rejtő helyszíneket keres fel, majd fotókon keresztül adja vissza az olykor hátborzongató, de mindenképpen lenyűgöző hangulatot.
Vaskó Tamás 20 éves újságírói-fotóriporteri karrierje során, talált rá az urbex világára. Kollégáival elhagyatott szovjet laktanyákat kerestek fel, ahol számtalan érdekes dokumentumra és rejtélyre bukkantak, őt pedig rögtön megfogta a felfedezés e sajátos módja.
Vaskó Tamás képeiről:
„Urban exploring – URBEX”
„Az Urbex fotózást és a múlt kutatást eleinte hobbiként kezdte a
szabadidejében, majd a Bors napilap fotoriportereként az egykori
magyarországi szovjet laktanyák dokumentálása vált hivatásává. Érdeklődése a
múlt emlékei felé fordult , azóta is elhagyott helyeket, tájakat, időkapszulákat
fotóz, ezeket kívánja megörökítani.”
Vaskó Tamás képei mindenképpen különlegesek. Már a megválasztott
helyszínek maguk is szokatlanok, mert azonnal látható, hogy ezek a helyszínek
az ember hátrahagyott lábanyomát, valamikori jelenlétének elhagyott tárgyait,
eszközeit, mindennapi életének valamikori rekvizítumait rejtik. A valamikori
zajos, vagy éppen nyugalmas élet keretei voltak ezek a helyszínek. A képek
pedig szinte vádlón mutatják meg az elhagyottság és elhagyatottság állapotát,
amelyben nincs védelem, csak a lassú pusztulás. A szolgálatra termett tárgyak,
épületek funkciótlanul romlanak, értelem nélkül léteznek még, de az ítéletet
már kimondta fölöttük az idő.
Vaskó Tamás képeinek témái változatos sorozatokat mutatnak be ebből a
haldoklásra ítélt világból. Miközben megjelennek a konkrét helyszínek, azonnal
ambivalens érzelmeket keltenek a nézőben, hiszen a Komáromi Gyermekváros ,
a SZOT gyermeküdültetés helyszínei , vagy a Kismarosi Express Tábor élettelen
épületei még felidézik a közelmúlt eseményeit, élnek az emlékezetben és
bizonyos nosztalgiát ébresztenek. Hiányt jelölnek: milyen jobb jött helyette?
Hasonló érzést kelt és hasonló kérdést vet fel a váci Forte film és fotó papír
gyárának rommá foszlott épületegyüttese. Egészen más hangvétellel jelennek
meg Vaskó Tamás képein a valamikori szovjet laktanyák. Kemény képek,
szenvtelenül sugallják a hatalom szempontjait: itt most semmi sem drága.
Minderre még rá is licitálnak a riasztó fegyverzet maradványiról készült fotók.
Külön kell szólni az elhagyott magánházak belső enteriőrjeiről. A szobabelsők
egy disztópia lenyomatai, amelyben eltűntek az emberek. A látvány azonban
nem fantasztikus film részlete, hanem a valóság , amely szinte hihetetlen
módon , haldokolva őrzi a valaha itt zajló élet tárgyi emlékeit. Az emberi kultúra
néhány megtestesült szimbóluma van jelen a képeken, érzékenyen fotózva,
együttérző figyelemmel megjelenítve . Egy porlepte harmónium idézi a valaha
itt lakó család zenei érdeklődését, a díszített bútorok, tárgyak pedig a
környezetükre gondot fordító lakók jó ízlését. Harmonikus élet nyomai
hamvadnak el az időben, amit a képek által megállított az exponáló objektív.
Nem a természetes elmúlás rendje uralja ezeket a fotográfiákat. Hiányzik ebből
a világból az elmúlás minden méltósága. Lélektelenül magára maradt , magára
hagyott múlt, amelyben már csak itt-ott érezni a valaha itt folyó élet melegének
apró nyomait.
Külön említést érdemelnek azok a képek, emelyeken a rideg
környezetben váratlanul feltűnik egy női alak, egy lány fehér fátyol mögött.
Nem gondolhatunk holmi szellemlényre, semmiféle szentimentális merengést
nem enged meg a fotográfus, mert a női alak finomságát keményen
ellenpontozza az arcát rejtő gázálarc. Egy félreérthetetlen jelzés, amely
veszélyes állapotra figyelmeztet. Talán nem is a belélegezhető mérgező anyagra
utal, hanem arra a mérgező állapotra, amelyben lelketlenül tünhetnek el
életünk ilyen, olyan tárgyai, szereplői és mi szenvtelenül hagyjuk, nézzük,
mintha valóban valami filmet látnánk. Tudjuk persze azt is, hogy vannak olyan
ojektív körülmények, amelyek szükségszerűen kikényszerítik a továbblépést, ha
tetszik, ha nem. Vaskó Tamás nem is ez ellen hadakozik holmi Don Quijote
módjára, hanem ez emberiesség jóérzésétől hajtva felmutatja a fájdalmas
tényeket. Mindezt teszi úgy, hogy közben képeinek egyszerre drámai és
egyszerre lírai megfogalmazása, előadásmódja megadja a képi helyszínek
pusztulásának, elmúlásának a megillető máltóságát.
Németh Árpád, festőművész